11. rész

11. rész

A legjobb iskolai szünet

-  Hé, add meg a telefonszámod! – lökte oda nekem Key a telefonját.

-  Minek…? – kérdőn néztem rá. Zaklatni akar a szünetben…?

-  Vagy ezt adod meg… – itt vetett egy pillantást a fenekemre – vagy azt.

Vetettem rá egy halálos pillantást, és eltakartam előle a szóban forgó testrészem.

-  Tee… – mivel nem tehettem mást, bepötyögtem neki a számom. – Jobban teszed, ha nem zaklatsz a szünetben.

~~~

~Szünet első napja~

-  IGEN! Végre egy kis friss levegő!

Az emberek körülöttem biztosan azt hitték, hogy hülye vagyok, amikor teljes átéléssel szívtam be a levegőt. De már annyira hiányzott! Ááh, a téli szünetem csodálatos lesz! Vajon apa mit csinál? Előkaptam a mobilom, és felhívtam.

Bííp – bííp – bííp…

-  Aloha!

o.O

-  Apa? – Hawaii-zenét hallottam a háttérből és khm… lányok buja nevetését… Úristen, apa…

-  Oh, szia, szívem! Milyen rég nem láttalak! Egy pillanat, és megyek! – kiáltotta oda valakinek. – Sajnálom, kicsim, apának mennie kell. Üzleti úton vagyok, jövő héten megyek haza. Pápá, kicsim! – és letette.

-  Várj, de… de…

Fogtam egy taxit, amivel hazavitettem magam. Az ajtó előtt állva eszembe jutott valami fontos– a kulcs. És még véletlenül se Kim Keybum, de nem ám.

Kulcsok – hol vannak a kulcsok? Nincs kulcsom, basszus! JÉZUSOM! Hogy fogok bejutni a házba?

Apa, apa, apa! Már tárcsáztam is a számát.

-  A hívott szám pillan… – AISH! Akkor felhívom Minjoont.

-  Igen?

-  MINJOONIEEE! VAN PÓTKULCSUNK? – kiabáltam bele a telefonba.

-  Whoaah, vedd lejjebb a hangerőt, asszony! Épp próbálok. Amúgy nincs pótkulcsunk. Miért?

-  Hát mert… itt állok a ház előtt, és nem tudok bemenni – motyogtam. Hallottam, ahogy sóhajt a vonal másik végén.

-  Tulajdonképpen miért is nem viszel magaddal kulcsot, ha elmész?

-  Hoppá~ hehe…

-  Istenem… csak… hívd fel az egyik barátodat, legyél náluk. Puszillak, hugi, hív a főnök! Szevasz!

-  VÁRJ! Csak hadd köszönjek Jaej… – sípoló hang jelezte, hogy kinyomta. Ez remek… ő is felültetett… Milyen csodás szünetem lesz…

Nincsenek barátaim. Senkit se ismerek! Pénzem sincs! Hol a jó büdös francban fogok aludni éjjel? A parkban? Na, azt már nem!

Végiggörgettem a mobilom telefonkönyvében, hátha találok valakit, aki tud segíteni. Lássuk csak… ööhm… nem, ő férjhez ment… ő sem, mert Alaszkában van. Nem, vele csak egyszer találkoztam, sőt a legtöbb emberrel ez a probléma. Rájöttem, hogy alig vannak olyan kapcsolataim, amik érnek is valamit… ezeket az embereket alig ismerem, kétlem, hogy csak úgy befogadnának egy hétre.

De várjunk! Talán egyvalaki… Ő? Pont ő? Miért pont ő az egyetlen olyan ember, akit közelebbről ismerek? Leszámítva azt a két idiótát, aki épp most ültetett fel.

Akkor felhívjam…? Vajon megengedné? Áá, dehogy is… Inkább kitalálok valami mást.

Előkaptam a pénztárcám, és belekukkantottam. Van 7000 wonom, vagyis napi 1000 wont tudok elkölteni (az olyan napi 200 Ft). Vegyünk fagyit! Olyan régen ettem már! Elsétáltam a kedvenc cukrászdámba, ahol a kedves fagyis bácsival találkoztam, akihez gyerekkorom óta jártam fagyizni. Örültem, hogy láthattam – nem tudtam megállni, muszáj volt megölelnem őt.

-  Mr. Park! Ajj, annyira hiányzott már! – elengedtem őt, és rámosolyogtam, de ő zavartan nézett rám. Ó, igen, a hajam… – Én vagyok az, Minji. A csokimániás!

-  Aaah, Minji! Milyen régen nem láttalak! Mi történt veled? – nézett a hajamra és a sulis egyenruhámra. – Ez az új divat?

-  Öhm, igen, úgy van.

Beszélgettünk még egy kicsit, már azt is majdnem elfelejtettem, hogy miért jöttem, amikor megkérdezte:

-  Mit szólnál minden idők legfinomabb csokibombájához? – Csillogó szemekkel hevesen bólogattam, mint egy kisgyerek. Akárhányszor erre jártam, muszáj volt mindig vennem egyet belőle. Odanyújtotta nekem a tölcsért. Boldogan vettem át tőle, és amikor belekóstoltam, máris megéreztem a számban az otthon ízét!

Kicsit még beszélgettünk, aztán elérkezett a záróra ideje, és kezdett sötétedni is. Őt hazahívta a felesége, így újra egyedül maradtam.

Két órát ücsörögtem a parkban, és már majdnem teljesen besötétedett. A távolban láttam néhány fura fazont, akik engem méregettek… Oké, elég volt, teszek egy próbát.

Előkaptam a mobilom, és felhívtam.

-  Igen? – Ezaz, felvette!

-  Öhmm… Key? Hehe…

-  Részeg vagy? – Ez igen… az első dolog, amit meg tud kérdezni az az, hogy vajon részeg vagyok-e. Szép, mondhatom… Valami olyasmire számítottam volna, mint „Szia, mit csinálsz? Segítsek valamiben?”.

-  Nem, de figyelj… kéne egy kis segítség. Én, öö… – Miért nem bírom kimondani?

-  Siess, vagy leteszem. Egy… kettő…

-  Nincs kulcsom a lakásunkhoz, nincsenek barátaim, nem tudok hol aludni, a park tök ijesztő és tele van csövesekkel! Könyörgöm, segíts!

-  Mi a lényeg?

Aish, ez az ember…

-  Alhatok nálad? Persze csak ha nem bánod. Nagyon szépen kérlek, hajléktalan vagyok! Kérlekkéééérleek!

-  Mi az, annyira megkedveltél, hogy már egy hetet se bírsz nélkülem? – röhögött.

-  Hát jó… akkor nem is zavarlak… szia…

-  Hol vagy?

Mi van, már hallucinálok is? Komolyan azt kérdezte, hogy hol vagyok? Ez egy igen?

-  Ez igent jelent?

-  Ha nem mondod meg három másodpercen belül, leteszem. Egy…

-  A Yellowwod Parkban!

-  Maradj ott, máris indulok.

Tíz perccel később Key megérkezett. Integettem neki, de ő csak elkapta a csuklóm, és maga után húzott.

-  Még egy sziát se kapok?

-  Édesem, mínusz tíz fok van, és nem akarok halálra fagyni. Oh, és még valami. Ha odaértünk, viselkedj hétköznapian.

-  Hogy mi?

~~~

Oh, te szentséges, jó isten…

-  Szevasz, Minjoon!

-  Ahjj, hyung, mit keres itt ez a trónbitorló?

-  Csá.

-  Hé, Key, hova tetted a csirkét?

Mit csinálnak ők itt?

-  Ti együtt laktok? – motyogtam magam elé, de Key meghallotta.

-  Miért? Baj, hogy nem egyedül élek?

 .